Eseményvezérelt programozás

Mi lenne, ha a programozói ismereteket alkalmazni tudnánk saját személyiségünk javítására?
Tegyük fel, hogy van egy esemény vagy eseménytípus, amire mindig rosszul reagálunk, de ez csak utólag tudatosul bennük. Azért csak utólag, mert automatikus, nem mi irányítjuk.
Az élet egy programozó. Észrevétlenül belénk kódolja hogy milyen eseményre milyen választ adjunk. Milyen eseményre gondolok? Csak egy példa:

Esemény: kapsz egy gennyes, szutykos, szar munkát, rövid határidővel.

Erre meghívódik a belédégetett eseménykezelő program, ami több lépésben fut le:

• érezd szarul magad, hisz minden okod megvan rá
• rinyálj, mint egy plázacica
• te egy áldozat vagy, nem tehetsz semmiről
• szidjál valakit és ellenkezzél a feladattal
• undorodjál ettől a munkától
• éjjelenete hánykolódjál az ágyban, legyenek rémálmaid
• betegedítsd meg magad fizikailag is

Nos, tegyük fel, hogy ezt programozta beléd az élet válaszreakcióként. Mit tehetsz, ha felismered, hogy ez így sehova sem vezet?

Ha jó programozó vagy, írhatsz saját kezelőt az eseményhez:

• kiiktatsz magadból minden ellenkezést és elfogadod a feladatot
• tudatosítod, hogy kizárólag te vagy a felelős az életed minőségéért
• fejlődési lehetőséget látsz benne, hisz a nehéz helyzetek erősítik leginkább a jellemet
• alkimistát játszol, aki a sárból is képes aranyat csinálni
• tudatosítod magadban, hogy senkit sem próbálnak meg erején felül
• teszed a dolgod és hiszed, hogy képes vagy rá
• tervezel, keresgélsz, részproblémákat oldasz meg
• a lehető legtöbbet kihozol magadból, így nem lehet bűntudatod
• megoldod a feladatot és következő szintre lépsz. Ha ez mégsem sikerül, erőt és tapasztalatot gyűjtöttél az következő hasonló jellegű feladatra

Ha megvan a saját kezelő, akkor nincs más dolgunk, mint hozzákapcsolni az eseményhez. Bele kell égetni a tudatalattinkba, hogy ha felbukkan egy ehhez hasonló esemény, akkor kigyúljon a nagy piros lámpa a fejünkben. HOPPÁ, kigyúlt a lámpa, ez egy olyan esemény, amihez írtam saját kezelőt. Akkor ezentúl a sajátom fusson le.
Lehet, hogy elsőre nem ég bele elég mélyen a tudatalattinkba és jön egy esemény, amit nem sikerül elkapnunk. Ez esetben a régi, jól kitaposott idegpályák elvezetnek minket az automatikus reakcióhoz.
De ne bánkódjunk! Utólag is tudatosíthatjuk, hogy az ilyen típusú eseményt is a saját kezelőnkkel akarjuk megválaszolni a következő alkalommal.

Ha sikerül egy eseményhez saját kezelőt csatolni, akkor minden, rosszul kezelt eseményünkhöz készíthetünk saját kezelőt. Ha valamelyik kezelő nem tökéletes, javíthatunk rajta. Mi vagyunk a programozók, vagy nem?




 

Otthon a -30 fok jobban esik, mint Pesten a -3. Érdekes.

Tavalyi élmény

Eszembe jutott egy tavalyi élményem, amihez hasonlót az addigi életemben nem tapasztaltam.
Valaki meghívott egy bizonyos csoportot, akik egy rockoratóriumot adtak elő nálunk. Én is elmentem, hisz falun nem gyakori az ilyen esemény. Bevallom őszintém,  nem számítottam magas színvonalra. Tévedtem...
Ültem a hátsó padban, néztem és hallgattam. A szöveg ki volt vetítve, tisztahangú és tisztaszemű fiatalok énekeltek. Én pedig csak küszködtem a könnyeimmel. Nyeltem, nyuvadoztam, szimmogtam. Mindezt úgy, hogy lehetőleg senki se lássa, hisz férfiember vagyok és egy férfi nem bőghet. Legalábbis így vagyunk szocializálódva errefelé (is). Közben összeakadt a tekintetem egy-egy előadó tekintetével és valamilyen szinten összekapcsolódtam velük. Aztán előlük is bujkálni kezdtem, hogy ne lássák a könnyeimet.
Végigkönnyeztem az előadást, de néha a zokogás is rám akart törni. De én erős vagyok, visszatartottam.
Aztán felgyúlt a villany és mindenki igyekezett kimenni a teremből. Én pedig beálltam a kultúrház egyik sarkába, hogy ne lássák, hogy nézek ki. Valamilyen zugot kerestem, ahol kiengedhetem az érzést. Hadd menjen.
Nem találtam helyet, de már egyre kevesebben voltak bent és gondoltam kisurranok az ajtón, kívül ugyanis sötét volt. Erre ott termett az egyik szereplő, egy fiatal legény. Zokogott. Lekezelt velem és azt mondta, hogy: köszönjük, hogy eljött. Talán az én könnyezésem kavarta fel őt is, nem tudom. De ettől a gesztustól majdnem le kellett üljek... Hazafelé az úton könnyezve röhögtem örömömben, mintha be lettem volna szívva.

Köszönöm annak a csapatnak és annak az ismeretlen ismerősnek. Isten áldja őket.