2008. november 30., vasárnap

Lekváros üveg

Csak távolról nézem Őt és vágyok rá teljes lényemmel. Voltam már közel hozzá, fürödhettem illatában, érezhettem frissen főtt melegeségét, eltelhettem érett színével.
Valaki megkóstolta már előttem, de mégsem hiányzik belőle semmi. Annyira érintetlennek tűnik, hogy nincs szívem belenyalni. Pedig kívülről is érzem földön túli édességét és szinte fejest ugranék hűsítő íztengerébe.
Igen, hűsítő hatása van. Kirántott a szürke kábaság fogságából és újra megtanított repülni. Érzem, az élet lüktetését a testemben, pedig még nem is kóstoltam meg Őt. Tudom, hogy szeretné megosztani velem édességét, ettől boldog egy befőtt.
Most csak kívülről nyalogatom őt. Félek megkezdeni. Mi marad belőle a hideg téli estékre, ha már most megkezdem? Ne legyek számító? Örüljek neki amíg van? Ha elteszem Őt a polcra, akkor valaki biztosan megeszi, amíg nem leszek itthon.
Lehet önzőség, de nem akarok lemaradni róla.

2008. november 14., péntek

Érintés

Mindenkinek fontos, hogy érintsen vagy érintve legyen. Az érintés iránti igény hangsúlyosabb a nőknél, de a férfiaknál sem jelentéktelen. Férfiként talán jobban szeretünk érinteni, mint érintve lenni és a nők valőszínűleg jobban vágynak az érintésre, de ez így normális. Az érintő és az érintett kiegészítik egymást.
Az érintés művészetét nem mindenki tudja elsajátítani, ahogy egyetlen művészetet sem lehetséges hagyományos tanulással. A legjobb, amit tehetünk, hogy engedjük megnyilvánulni. Ha nem a lelkünk mélyéről jön, akkor élettelen, hideg, számító cselekvés. Ha viszont belülről jön, bizsereg a tér is körülöttünk.
Az érintésről mindig "Az Ádám teremtése" című Michelangelo festmény jut eszembe. Isten az első és legnagyobb érintőművész. Érintése kiáradás, amit a holt anyag passzívan befogad és általa új életre ébred.
Sok embert ismerek, akikben fájdalomig duzzadt már az érintés vágya és vannak, akik a hiányától szenvednek.
Miért nem talál egymásra az érintő és az érintésre vágyó? Nem alkalmas a közeg az érintésre?

2008. november 1., szombat

Címkék

Emberi agyunk alaptermészetéből fakadóan mindent próbálunk megnevezni, címkével ellátni. Ezzel alapvetően nincs is semmi gond, hisz enélkül elképzelhetetlen lenne életünk. A címkék segítségével eligazodhatunk, tájékozódhatunk a múló tünemények között.
A baj akkor kezdődik, ha a dolgokat egyenlővé tesszük a rájuk ragasztott címkével. Ha valakitől megkérdezzük, hogy kicsoda ő, valószínűleg egy nevet fog mondani. Egy nevet, melyet születésekor ráakasztottak, hogy tudják megszólítani valahogy.
Nem magunknak köszönhetjük, hogy címkék lettünk, ez törvényszerű ebben a világban. Viszont tehetünk azért, hogy felfedezzük igazi lényünket a címkék mögött. Be kell látnunk, hogy a címke csak egy hivatkozás és önmagában semmi értelme. Akkor van hasznunk belőle, ha elvezet minket a hivatkozott dologhoz.
Ha elmegyünk bevásárolni és csak címkéket viszunk haza, akkor biztos, hogy nem fogunk jóllakni (igaz olcsóbban megússzuk a dolgot).
A címkék jól tapadnak, ezért egymásra is ragaszthatjuk őket. Ha el akarjuk érni a hivatkozott dolgot milliónyi címkétől kell megszabadulnunk.
Vegyük például az Isten szavunkat, amely az egyik legmagasabb címketorony. Ember legyen a talpán, aki képes eljutni a lényegéhez. És mi az ember? Talán egy név? Talán egy nagy anyag darab? Nem lehet kimondani. Csak hivatkozni lehet rá. Körül lehet lövöldözni a jelentését címkékkel, de kimondani nem lehet.