Vándor

Már nem emlékszik mikor kezdődött a vándorlása vagy hogy kezdődött-e egyáltalán. Azt azonban mindig érezte, hogy mennie kell valahova, keresnie kell valamit, ami betölti a lelkében tátongó űrt.
Sok zsákutcába betért vándorlása során, sok mindennel próbált töltekezni, de mindig csak éhesebb lett. Ideig-óriáig teljesnek érezte magát a káprázatvilágban szerzett élményektől, de utána még nagyobbat zuhant és alig volt ereje újra felállni. De felállt, mindig újra felállt...
Haladt tovább az úton, mulandó kincseket gyűjtögetett, hogy többnek érezhesse magát. Barátokat és ellenségeket szerzett, szerelmes volt és csalódott is néhányszor. Eszmékért harcolt és meghalt másokért, kizsákmányolt és adakozott. Naponta meghalt és újjászületett, de vándorlása nem ért véget.
...

Ez is el fog múlni!

Régi szufi történet regél arról a – valamelyik közel-keleti országban élt – királyról, aki folyton a boldogság és a csüggedtség állapota között hullámzott. A legkisebb kellemetlenség már teljesen kiborította, illetve heves reakcióra késztette; és a boldogsága pillanatok alatt változott csalódássá és kétségbeeséssé. Egy idő múlva belefáradt önmagába és az életbe, és kivezető utat keresett.
Hívatta a királyságban élő, megvilágosodott ember hírében álló bölcset. Amikor az megérkezett, így szólt hozzá: „Olyan akarok lenni, mint te. Tudsz-e adni valamit, ami az életembe kiegyensúlyozottságot, nyugalmat és bölcsességet hozna? Bármennyit is kérsz érte, megfizetem.” A bölcs így felelt: „Talán tudnék rajtad segíteni, de annak az ára oly hatalmas, hogy az egész királyságod sem lenne elegendő a megfizetésére. Ezért hát ajándékként adom, feltéve, hogy aztán becsben tartod.” A király biztosította efelől, mire a bölcs távozott. Néhány hét múlva visszatért, és átnyújtott a királynak egy díszes, nefritkőből faragott ládikát. A király kinyitotta, s abban egy egyszerű aranygyűrűt talált. A gyűrűbe néhány betűt véstek. A bevésett szöveg így szólt: „Ez is el fog múlni.” „Mit jelent ez?” – kérdezte a király. A bölcs így felelt: „Mindig legyen rajtad e gyűrű! Bármi is történjék, mielőtt azt jónak vagy rossznak neveznéd, érintsd meg a gyűrűt, és olvasd el a rajta lévő szavakat! Ily módon mostantól békességben élsz majd.” (Eckhart Tolle: Új föld)

Ez is el fog múlni. Elkezdtem alkalmazni én is ezt a szutrát és eddig nagyon jól bevált.

Boldogtalanság

A boldogtalanság egy nem létező dolog. Nem valami, hanem valaminek a hiánya. Olyan, mint a sötétség. Sötétség sem létezik, csak fényhiány.
Egy könyvben olvastam, hogy két oka lehet a boldogtalanságnak:

• nem kapjuk meg, amit akarunk
• megkapjuk, amit akarunk

Ha nem kapjuk meg, amit szeretnénk attól boldogtalanok vagyunk, ezt sokszor átéltük. Ez nyilvánvaló. Megdöbbentő viszont, hogy ha megkapjuk az ahított dolgot, akkor is boldogtalanok leszünk. Egy idő után ürességet érzünk, mert nem tesz boldoggá az a valami sem.
Folyamatosan azzal áltatjuk magunkat, hogy ha végre meglesz az új autó, a szép lakás, harmonikus kapcsolat, akkor majd végre teljesek leszünk.
És megkezdődik a hajsza, minden áron el szeretnénk érni a céljainkat. Közben csak a cél lebeg a szemünk előtt, nem látunk, nem érzünk semmit, csak a célt.
Elmulasztjuk észrevenni a pillanat ajándékait: a szél simogatását, egy illat érintését, egy finom falatot, egy érzéki csókot. Nem vesszük észre az üdítő levegőt sem, amit belélegzünk.
Minden létező pillanatot feladunk egy képért a fejünkben. És mit kapunk, ha elérjük a célt? Ürességet, céltalanságot. Hm...
Miért is adjuk fel a létezőt egy ábrándért?