Leltár

Év vége fele mindig rám tör a késztetés, hogy átgondoljam és értékeljem az eltelt esztendő történéseit. Hogy mi a pozitív és mi a negatív nehéz eldöntenem, de nem is kényszerít senki, hogy kategorizáljak :P. Azt viszont meg tudom állapítani, hogy mi töltött el örömmel és mi okozott szomorúságot nekem.

Volt olyan időszak, amikor nem voltam ott magammal és ilyenkor megtapasztaltam a magány érzését. Éreztem a fájdalmas különlévőséget, hogy nem vagyok kapcsolatban senkivel és semmivel.
Minden keserű tapasztalatom ebből az érzésből fakadt, ezért nem is részletezem a többit.

És mi töltött és tölt el most is örömmel? Az élet szakadatlan pezsgése. A változatosság, ami gyönyörködtet. Küzdelem az örömkönnyekkel, amikor egy fenséges érzés kerít birtokába. Az érzés, hogy ennek a népnek vagyok a gyermeke és hogy ezen a nyelven fejezhetem ki magam. A szabadság érzése, amikor friss erdei levegőt szívok magamba. Az alkotásból fakadó isteni érzés. A könnyedség, amikor hagyom történni a dolgokat. A szenvedély, mely életben tart. A zene, mely megrezegteti a lelket. A sejtjeim örömtánca, amikor átélem a tánc minden mozdulatát. Egy selymes bőr érintése. Egy érzéki csók valakivel, aki szintén képes rá. A szerelem érzése, ami megszínesíti a világot. Szeretkezés egy angyallal. Szeretet egy olyan valaki iránt, aki elítél engem. Az elengedés felszabadító érzése. A különös véletlenek, amik felébresztenek. Szemkontaktus egy idegennel, akivel egymásba látunk. Az igaz barátok, akik előtt önmagam lehetek és nem ítélnek el. A jelek, amiket felfedezni vélek. A misztérium, ami felfedezésre vár. Az élet szeszélyes játéka. Összefüggést találni a káoszban. Egy ízletés étel. Egy illat, mely megmarad az emlékezetemben. Az anyagi dolgok, amikből mindig van annyi, amennyi szükséges. A vigasz, amit másoknak nyújtok. A közösség, ahol otthon érzem magam. A munkatársak, akik szinte családtagok. Az igazság, ami szabaddá tesz.

Hála mindenért.

Éberség

Többnyire mindenkivel előfordul, hogy álmában olyan helyzeteket kell megéljen, amiből úgy érzi nincs kiút. Azokról a kilátástalan helyzetekről beszélek, melyek nagyon kétségbe tudják ejteni az álmodót és a végső megoldás csak az ébredés lehet. Az ébredés ez esetben igazi megváltás, hiszen valójában nincs is semmi veszély, kényelmesen fekszünk az ágyunkban, béke van.
Egy részünk viszont nagyon is benne volt az álomban: menekült, izzadt, szinte összeroppant a nyomástól. Minél nagyobb volt benne a rettegés, annál kevésbé látott megoldást a problémájára.
Csak az ébredés segíthetett. Ébredni pedig annyit jelent, hogy szélesebb látókörrel szemlélni a dolgokat. Ilyenkor minden álombeli gond jelentéktelennek látszik, egyáltalán nincs már súly, ami ránk nehezedhet.
Szokás szerint ezt is átvetítem az életre. Mi van akkor, ha az életből is fel lehet ébredeni? Nem volt olyan, hogy nagyon beszűkültünk és beleéltük magunkat egy adott problémába?
Azt hittük, hogy az életünk függ tőle de ha visszatekintünk, akkor csak egy vicces helyzetet látunk. És az benne a vicc, hogy mennyire komolyan vettük akkor.
Szerintem a legfontosabb dolog az életben az éberséggé fokozódott tudatosság. Mindig legyünk jelen és éljük meg a pillanatot, de ne csak résztvevők legyünk, hanem figyelők is. A figyelő egy magas toronyban üljön, ahol nem árthat neki a vad. Neki csak annyi a feladata, hogy figyel és megnyugatja a résztvevőt, hogy nem is annyira vészes a helyzet. Felülről ez sokkal jobban látszik.
Vannak persze helyzetek, amikor a Figyelő nem szól bele és nem nyugtatgat. Ez talán azért van, hogy a részvevő tényleg megtegyen minden tőle telhetőt. Ez is nagyon fontos szempont.
Résztvevőként nagyon jó érzés tudni, hogy van aki Figyel és ha kérjük megnyugtat.
Talán mindannyian figyelők vagyunk és mindig csak egy kis részünket küldjük tapasztalni. Mi nem sérülhetünk meg, de az a kis részünk mégis úgy érzi, hogy életveszélyben van. És ez jó, mert halhatatlanként megtapasztalhatjuk a halandók félelmét.

Kapcsolatok

Életünk során rengeteg dologgal és személlyel kerülünk kapcsolatba.Ha jobban belegondolunk rájöhetünk: a legtöbb kapcsolatunk üzleti. Az üzleti kapcsolatok persze eleve halálra vannak ítélve. Amint találunk egy jobb üzleti partnert, maris faképnél hagyjuk a régit.
A baráti kapcsolatainkat is az érdekek határozzák meg (vannak nemes-, és kevésbé nemes érdekek).
Szeretek(én) a barátaimmal lenni, mert olyan jó (nekem) velük beszélgetni, szórakozni. Ők is óhajtják az én társaságomat, jól érzik magukat velem, értékes embernek tartanak engem.
A szerelmi kapcsolataink sem mentesek az önzéstől és sokkal kifinomultabban álcázzák magukat.
Szeretek(én) vele lenni, szeretem (én) megcsókolni, szeretem (én) ha megcsókol. Már attól is boldog vagyok (én), ha boldognak látom őt.
Istennel való kapcsolatunk is pusztán üzleti, és ezt nem is nagyon burkolja a legszentebb imánk sem. Hízelgünk egy picit Neki, aztán kérünk cserében kenyeret minden napra. Aztán kérjük, hogy nézze el a hibáinkat, cserében mi is elnézzük a másét.
Mi betartjuk a parancsokat, szépen viselkedünk. Cserében nem várunk el mást, csak épp egy kis örök boldogságot a mennyek országában...
Lássuk be, hogy önző disznók vagyunk. Ez az első lépés. Addig semmi nem fog változni, amíg ezt el nem ismerjük. Hiába próbáljuk meggyőzni magunkat, hogy mi mások vagyunk. Lehet, hogy ügyesebben, ravaszabbul verjük át magunkat mint más, de attól nem vagyunk jobbak.
Ha viszont belátjuk, hogy minden csakis rólunk szól, változhat valami.
Talán megszűnhetnek az elvárásaink másokkal szemben. Nem fogjuk elvárni, hogy mi fontosabbak legyünk nekik, mint ők maguknak. S talán felhagyunk a szeretet és elismerés kicsikarásával is.
A kapcsolatra csak addig van szükségünk, amíg felszínre nem jut minden rejtett érdek. Utána már a két fél valójában egy, nincs értelme kapcsolatról beszélni.

Lekváros üveg

Csak távolról nézem Őt és vágyok rá teljes lényemmel. Voltam már közel hozzá, fürödhettem illatában, érezhettem frissen főtt melegeségét, eltelhettem érett színével.
Valaki megkóstolta már előttem, de mégsem hiányzik belőle semmi. Annyira érintetlennek tűnik, hogy nincs szívem belenyalni. Pedig kívülről is érzem földön túli édességét és szinte fejest ugranék hűsítő íztengerébe.
Igen, hűsítő hatása van. Kirántott a szürke kábaság fogságából és újra megtanított repülni. Érzem, az élet lüktetését a testemben, pedig még nem is kóstoltam meg Őt. Tudom, hogy szeretné megosztani velem édességét, ettől boldog egy befőtt.
Most csak kívülről nyalogatom őt. Félek megkezdeni. Mi marad belőle a hideg téli estékre, ha már most megkezdem? Ne legyek számító? Örüljek neki amíg van? Ha elteszem Őt a polcra, akkor valaki biztosan megeszi, amíg nem leszek itthon.
Lehet önzőség, de nem akarok lemaradni róla.

Érintés

Mindenkinek fontos, hogy érintsen vagy érintve legyen. Az érintés iránti igény hangsúlyosabb a nőknél, de a férfiaknál sem jelentéktelen. Férfiként talán jobban szeretünk érinteni, mint érintve lenni és a nők valőszínűleg jobban vágynak az érintésre, de ez így normális. Az érintő és az érintett kiegészítik egymást.
Az érintés művészetét nem mindenki tudja elsajátítani, ahogy egyetlen művészetet sem lehetséges hagyományos tanulással. A legjobb, amit tehetünk, hogy engedjük megnyilvánulni. Ha nem a lelkünk mélyéről jön, akkor élettelen, hideg, számító cselekvés. Ha viszont belülről jön, bizsereg a tér is körülöttünk.
Az érintésről mindig "Az Ádám teremtése" című Michelangelo festmény jut eszembe. Isten az első és legnagyobb érintőművész. Érintése kiáradás, amit a holt anyag passzívan befogad és általa új életre ébred.
Sok embert ismerek, akikben fájdalomig duzzadt már az érintés vágya és vannak, akik a hiányától szenvednek.
Miért nem talál egymásra az érintő és az érintésre vágyó? Nem alkalmas a közeg az érintésre?

Címkék

Emberi agyunk alaptermészetéből fakadóan mindent próbálunk megnevezni, címkével ellátni. Ezzel alapvetően nincs is semmi gond, hisz enélkül elképzelhetetlen lenne életünk. A címkék segítségével eligazodhatunk, tájékozódhatunk a múló tünemények között.
A baj akkor kezdődik, ha a dolgokat egyenlővé tesszük a rájuk ragasztott címkével. Ha valakitől megkérdezzük, hogy kicsoda ő, valószínűleg egy nevet fog mondani. Egy nevet, melyet születésekor ráakasztottak, hogy tudják megszólítani valahogy.
Nem magunknak köszönhetjük, hogy címkék lettünk, ez törvényszerű ebben a világban. Viszont tehetünk azért, hogy felfedezzük igazi lényünket a címkék mögött. Be kell látnunk, hogy a címke csak egy hivatkozás és önmagában semmi értelme. Akkor van hasznunk belőle, ha elvezet minket a hivatkozott dologhoz.
Ha elmegyünk bevásárolni és csak címkéket viszunk haza, akkor biztos, hogy nem fogunk jóllakni (igaz olcsóbban megússzuk a dolgot).
A címkék jól tapadnak, ezért egymásra is ragaszthatjuk őket. Ha el akarjuk érni a hivatkozott dolgot milliónyi címkétől kell megszabadulnunk.
Vegyük például az Isten szavunkat, amely az egyik legmagasabb címketorony. Ember legyen a talpán, aki képes eljutni a lényegéhez. És mi az ember? Talán egy név? Talán egy nagy anyag darab? Nem lehet kimondani. Csak hivatkozni lehet rá. Körül lehet lövöldözni a jelentését címkékkel, de kimondani nem lehet.

A magány szigetén

Csak ülök a parton és nézelődök, várok valamire. Talán egy hajóra, ami magával vinne, vagy a nagy halra, ami egészben nyelne el.
Sok hajón ültem már, bejártam velük ezt a tágnak tűnő világot. Az elején szép volt az utazás, de aztán elveszettnek éreztem magam és száműztem magam e csendes szigetre.
Ezerszer körül jártam partjait álmodozva, de sűrű erdejébe még sosem merészkedtem. Pedig lehet, hogy ott van Ő is a rengetegben és lehet, hogy épp úgy várja megtalálóját, mint én a hajómat. Én menekülök Tőle és kifelé igyekszem: a világba. Félek, ha találkozok vele, elveszek benne, mint csepp az óceánban.
Hm... A világból is azért menekültem ide, mert elveszettnek éreztem magam. Lehet, hogy be kell adjam Neki a derekam?

Világíts nekem

Világtalan vagyok,
Gyújts nekem világot.
Elveszett vagyok,
Adjál nekem álmot.
Tanácstalan vagyok,
Adj nekem tanácsot.
Kíváncsi vagyok,
Mutasd meg a lángod.
Torkom kiszáradt,
Add nekem a hangod.
Tied vagyok most is,
Tied, ha akarod.

Lényeg

A lényeg nékül minden üresnek tűnik. Szürke hétköznapok monoton egymásutánja az élet. A helyzet azért nagyon szomorú, mert az ember tudja, hogy létezik lényeg. Ott van a falon túl. A falat pedig mi magunk emeltük és ebben nagyon szívesen segített nekünk a világ. Ha viszont a fal lebontásán munkálkodunk, akkor egyedül vagyunk. Nincs aki segítsen, hisz a falon belül csak mi vagyunk, senki más. Nem hallatszik ki a segélykiáltás.
Járkálunk a világban, de mindig magunkkal visszük a falainkat is. Egymással érintkezni szinte lehetetlen, csak a falaink beszélnek egymáshoz.
Tudjuk, hogy nincsen rendben ez, a falak mögött elszáradunk, nem lehet életünk, ezért kétségbeesetten kaparászunk, de a fal nagyon kemény.
Ha elég elszántan kaparjuk: vékonyodik, és minél vékonyabb, annál inkább egyek vagyunk a lényeggel és megtelik tartalommal minden üres percünk.

Pazarol a világ

Olyan rendszerben élünk, ahol tudatosan vagy nem, de kiszolgáltatottá tesznek minket. Ellátnak mindenféle szolgáltatással, kényelmet biztosítanak számunkra, nekünk csak élni kell.
Persze a jólétet nem ajándékba kapjuk. Minden apróságért fizetnünk kell, máskülönben nem élvezhetjük tovább. Már megszoktuk a kényelmet, hisz azt könnyű megszokni. Leszokni róla viszont picit fájdalmasabb.
Mi pedig rettegve kerüljük a fájdalmat, közben egy olyan élettelen életet élünk, ahol csak hajtás van és versengés. Nem állhatunk meg egy percre sem, mert aki megáll az kikerülhet a kényelem áldott állapotából. Gyűjtögetünk, hogy bebiztosíthassuk magunkat a jövőre nézve. Ha anyagilag gyengén állunk, akkor hitelhez folyamodunk. Miért épp mi maradjunk ki a fényűzésből?
Minél magasabb az általunk összehordott szemétdomb, annál jobban érezzük magunkat, de mindig hiányzik valami és ez egy ördögi kör.
A nagy hajszában nem törődünk semmivel. Minden értéket lábbal taposunk, kizsákmányoljuk a természetet, óriási szeméthegyeket termelünk és van képünk a rendszerünket civilizációnak nevezni. Jó lenne egy kis rendet tanulni az állatoktól, de azt sem tehetjük, hisz mi felsőbbrendű, szellemi lények vagyunk...

Az erőforrások végesek, a vágyunk a kényelemre viszont határtalan. Korábban is beláthattuk volna, hogy ez így nem mehet sokáig. De nem gondolkodtunk és most sem tesszük.
Ha valakinek felhozzuk az energiaválság témájat, akkor egyetértően bólogat, de nem gondol bele túl mélyen. Azt hiszi, hogy talán drágább lesz a benzin, de végülis az nem olyan nagy gond. Vagy, hogy a tudósaink felfedeznek valami új energiaforrást, ami majd megoldja a problémat és tovább szaporodhatunk és élvezkedhetünk a végtelenségig.

Itt egy tanulmány a jelenlegi helyzetünkről:
http://astro.elte.hu/~hetesizs/FFEK/jelentes.pdf

Egy video:
http://www.youtube.com/watch?v=Ulxe1ie-vEY

További jó szórakozást mindenkinek.

Vándor

Már nem emlékszik mikor kezdődött a vándorlása vagy hogy kezdődött-e egyáltalán. Azt azonban mindig érezte, hogy mennie kell valahova, keresnie kell valamit, ami betölti a lelkében tátongó űrt.
Sok zsákutcába betért vándorlása során, sok mindennel próbált töltekezni, de mindig csak éhesebb lett. Ideig-óriáig teljesnek érezte magát a káprázatvilágban szerzett élményektől, de utána még nagyobbat zuhant és alig volt ereje újra felállni. De felállt, mindig újra felállt...
Haladt tovább az úton, mulandó kincseket gyűjtögetett, hogy többnek érezhesse magát. Barátokat és ellenségeket szerzett, szerelmes volt és csalódott is néhányszor. Eszmékért harcolt és meghalt másokért, kizsákmányolt és adakozott. Naponta meghalt és újjászületett, de vándorlása nem ért véget.
...

Ez is el fog múlni!

Régi szufi történet regél arról a – valamelyik közel-keleti országban élt – királyról, aki folyton a boldogság és a csüggedtség állapota között hullámzott. A legkisebb kellemetlenség már teljesen kiborította, illetve heves reakcióra késztette; és a boldogsága pillanatok alatt változott csalódássá és kétségbeeséssé. Egy idő múlva belefáradt önmagába és az életbe, és kivezető utat keresett.
Hívatta a királyságban élő, megvilágosodott ember hírében álló bölcset. Amikor az megérkezett, így szólt hozzá: „Olyan akarok lenni, mint te. Tudsz-e adni valamit, ami az életembe kiegyensúlyozottságot, nyugalmat és bölcsességet hozna? Bármennyit is kérsz érte, megfizetem.” A bölcs így felelt: „Talán tudnék rajtad segíteni, de annak az ára oly hatalmas, hogy az egész királyságod sem lenne elegendő a megfizetésére. Ezért hát ajándékként adom, feltéve, hogy aztán becsben tartod.” A király biztosította efelől, mire a bölcs távozott. Néhány hét múlva visszatért, és átnyújtott a királynak egy díszes, nefritkőből faragott ládikát. A király kinyitotta, s abban egy egyszerű aranygyűrűt talált. A gyűrűbe néhány betűt véstek. A bevésett szöveg így szólt: „Ez is el fog múlni.” „Mit jelent ez?” – kérdezte a király. A bölcs így felelt: „Mindig legyen rajtad e gyűrű! Bármi is történjék, mielőtt azt jónak vagy rossznak neveznéd, érintsd meg a gyűrűt, és olvasd el a rajta lévő szavakat! Ily módon mostantól békességben élsz majd.” (Eckhart Tolle: Új föld)

Ez is el fog múlni. Elkezdtem alkalmazni én is ezt a szutrát és eddig nagyon jól bevált.

Boldogtalanság

A boldogtalanság egy nem létező dolog. Nem valami, hanem valaminek a hiánya. Olyan, mint a sötétség. Sötétség sem létezik, csak fényhiány.
Egy könyvben olvastam, hogy két oka lehet a boldogtalanságnak:

• nem kapjuk meg, amit akarunk
• megkapjuk, amit akarunk

Ha nem kapjuk meg, amit szeretnénk attól boldogtalanok vagyunk, ezt sokszor átéltük. Ez nyilvánvaló. Megdöbbentő viszont, hogy ha megkapjuk az ahított dolgot, akkor is boldogtalanok leszünk. Egy idő után ürességet érzünk, mert nem tesz boldoggá az a valami sem.
Folyamatosan azzal áltatjuk magunkat, hogy ha végre meglesz az új autó, a szép lakás, harmonikus kapcsolat, akkor majd végre teljesek leszünk.
És megkezdődik a hajsza, minden áron el szeretnénk érni a céljainkat. Közben csak a cél lebeg a szemünk előtt, nem látunk, nem érzünk semmit, csak a célt.
Elmulasztjuk észrevenni a pillanat ajándékait: a szél simogatását, egy illat érintését, egy finom falatot, egy érzéki csókot. Nem vesszük észre az üdítő levegőt sem, amit belélegzünk.
Minden létező pillanatot feladunk egy képért a fejünkben. És mit kapunk, ha elérjük a célt? Ürességet, céltalanságot. Hm...
Miért is adjuk fel a létezőt egy ábrándért?

Megnevezhetetlen szépség

A következő írást egy nem hétköznapi lány írta. Mivel a cikkben én is szerepelek, beleegyezését kértem, hogy közzétehessem a blogomon. Az én szerepem a történetben csak annyi, hogy általam kiszabadulhatott belőle az a megnevezhetetlen szépség, ami mindig is benne volt és benne lesz.

--------

Reggel

Csak fél szemmel leskelődöm utána...megcsillan a napfény a bőrén, játszadozik, simogatja a takaró alól kilátszódó fejecskét, kezecskét...babácskát. Korán van még, az éjjel vihar volt, de ezúttal mégsem féltem, odabújt hozzám, én meg csak rá tudtam figyelni, akár a világ is összeomolhatott volna részemről, itt volt ő, és én biztonságban voltam, vagyok... hosszú éjszakánk is volt, hosszú és gyönyörű, nem csoda, hogy még nem ébredt fel, igazán tudnék még aludni én is... de csak a testem fáradt, kívül petyhüdt, lusta, belül él, ÉL. Szemecskéi behunyva, minden lélgzetvétellel magába szív, minden lélegzetvételénél boldogabb és még boldogabb vagyok. De jó érzés, hogy itt van, itt fekszik mellettem, és él és szuszog, és létezik, VAN!!!
Ez az illat, ez az illat első perctől beleíródott az agyamba, vérembe...ki gondolta volna. Niiii, kitakarózott a nagy lábujja, még senkinek nem láttam ilyent, nagyon meg kellene simogassam, üljek fel?, maradjak így?...ebben a csendben, a csendben amit mindig kerestem, nincs harc, nincs akció, csak szeretés...Csendben kell maradjak, nehogy felébresszem, de a kezét, muszáj, a karját, valamit megérinteni, hogy meggyőződjek-nem csak a képzeletemben él. Olyan gyönyörű, oda kell bújjak hozzá, még közelebb az illathoz, még közelebb a van-hoz, holnap már úgy fogsz hiányozni baba, cukorfalat baba..soha-soha nem akarlak elfelejteni...és gombóc a torkamban, a gondolattól, hogy a van valamikor majd volt lehet, elhessegtetem, nem lehet volt, amíg él bennem addig mindig van. Kész, bátor vagyok, s megpuszilom, lassan már úgyis egy órája leskelődöm feléje, ébredjen fel, most most, de mintha megérezné kinyílik a szeme, s elmosolyodik. Maradj így baba, mindig mosolyogva... a gödröcskék megjelennek az arcán, kacag a szeme mikor mosolyog. Bal kezével felém nyúl és ahogy megérint a takarón keresztül tenyere alól millió apró boldogsággömb fut végig a hátamon, bebújik a bőröm alá, s olyan vágyat ébreszt amit én nem tudok, nem is akarok kontrollálni. Megint gondolataimat olvassa, de csak annyit mond, huncut, de azt úgy, hogy a szívem szökik tőle, játékosan kínozva, megnyújtva a magánhangzót a végén, mosolyogva...gödröcskék... jó jó, játsszál játsszál, játszom én is mindjárt. Még érints meg, ott is, és ott is, mindenütt, mint az éjjel, mint minden alkalommal, szeressél, érezzelek, mindenütt, engedd, hogy befogadjalak, belém fogadjalak, érezzem, ahogyan lüktetsz bennem, velem... vedd el az eszem...és játszunk...huncut
(tsiga)

Ki vagyok?

Gondolkodom, tehát vagyok?
Vagy talán csak nagy zajt csapok
S nem hallom a csendemet, csak a hamis énemet?

Ha minden kérget lehámozok,
A magomra rátalálok.
Hamis énnek érhetetlen,
De ott vagyok csak sérthetetlen,
Ahol most is mag vagyok.

Vagyok, aki mindig vagyok,
Létemből forrást fakasztok,
Fák nőnek ki belőlem, égig érők, vastagok,
madaraknak otthont adók.
ÉN csak egyre áradok, mindeneket befogadok,
Boldogságon is túl vagyok,
s látom már a gondolkodót,
átölelvén a halandót, adok neki maradandót.

Bungee jumping

Idén alkalmam adódott kipróbálni a szabadesést, leugrottam hatvan méter magasról. Ugrás előtt egész nap gondolkodtam a dolgon, kiváncsi voltam lesz-e elég merszem. Már akkor eldöntöttem, hogy ugrani fogok, hisz nincs mit veszítenem.
Ezzel párhuzamosan be fogok mutatni egy másik történetet is, ami eléggé hasonlít a bungee jumpinghoz.
Egy adott időpillanatban elindultam, hogy kipróbáljam az ugrást. Vettem egy mély levegőt és nem éreztem semmi kétséget. Jelentkeztem, bemondtam a nevem, aláírtam, majd kifizettem az összeget. Elkezdődött.
Egy másik időpillanatban épp koncertre igyekeztem. A zenekar elkészült, a hangtechnikusok is elvégezték a dolgukat és kezdődött a koncert. Nagyon felemelő érzés volt, amikor a zenészek elkezdtek játszani.
A bungee jumpingnál is felemelő érzés volt, ahogy a daruval magasba emeltek. Ahogy egyre magasabbra jutottunk, egyre többet láttam és egyre szebbnek tűnt minden.
A koncerten is nézelődtem, néztem milyen emberek jöttek el. Mindenkire kiváncsi voltam, de Isten tudja miért, a lányok jobban érdekeltek. Egyszer csak megpillantottam egy lányt, aki előttem állt. Megakadt a szemem rajta valamiért. Hozzám hasonlóan ő is sört ivott, ráadásul cigizett is. Figyeltem, de csak a szemem sarkából, a mozgását, a gesztusait. Egy adott pillanatban átláttam a formák világán és megpillantottam benne a NŐT. Ez mostanság egyre gyakoribb jelenség nálam, egyre több nőben vélem felfedezni a nagybetűs NŐT. Ilyenkor el szokott önteni az áhítat és csodásnak látom a világot. Harmoniát vélek felfedezni minden apró mozdulatban és szeretem Őt a szó legnemesebb értelmében. És akkor lép közbe az elme, aki arra hivatott, hogy feszültséget teremtsen bennem.
A daru felvitt a csúcsra, miközben egy kis elméletet hallhattam az optimális ugrásról. Szétnéztem és rácsodálkoztam a tájra. Fentről tökéletesnek láttam mindent, nem látszott a sár, nem látszott a sok szemét. Ekkor eszembe jutott, hogy ugranom kell. Kész öngyilkosságnak tűnt. Harminc másodpercig haboztam, de akkor egy örökkévalóságnak tűnt. Az emberek apró hangyák módjára járkáltak a földön. Én meg tele voltam feszültséggel. Mindenképp ugrani akartam, de elég nehéz volt elengedni magam.
A koncerten a lány tovább táncolt előttem, csodálatos volt a haja, az arca. Itt is ugrani szerettem volna. Nem tudtam volna mondani semmit neki, de szerettem volna megérinteni a haját, az arcát és csendben a szemében kutatni. Arra nem gondoltam, hogy kevés vagyok neki, hisz abban a pillanatban teljes voltam. Láttam, hogy ő is figyel engem. Egyszer csak észrevettem, hogy "véletlenül" leejtette a cigis dobozát. Ezt akkor én jelnek vettem, hogy ugorhatok. És nem ugrottam... Magamban mosolyogtam egyet és továbbra is csodáltam a NŐT.
A bungee jumpingnál is megkaptam a jelet: "Szép az élet, ugorj!" - mondták. Én mondtam, hogy nem annyira szép (a másik szálon), ezért ugrok. Elengedtem magam és a Föld anya szeretettel várt, hogy magához öleljen. Ekkor jöttem rá, hogy el kell engedni magam és a többi magától megy :). Csodás érzés volt, vádoltam volna magam sokáig, ha nem teszem meg.
A koncert lassan a végéhez közeledett. Az elmém parancsolgatott, hogy lépjek oda a lányhoz és én féltem megtenni. Talán attól tartottam, hogy elveszik a varázsa. Vagy őrültnek fog nézni ha szó nélkül megérintem az arcát és megpuszilom a homlokát. Ugranom kellett volna, mert ez a pillanat többé nem fog megismétlődni.

Ember

Népünk körében elterjedt egy elmélet miszerint az asszony nem ember. Csak egy férfire lehet mondani, hogy ember. Az asszony pedig fehérnép.
A lélekkel foglalkozó emberek azt allítják, hogy minden emberben megtalálható a férfi és női lélekrész is. Ha belegondolunk ebbe és őszinték vagyunk magunkhoz, akkor beláthatjuk, hogy férfi létünkre néha előtörnek belőlünk női tulajdonságok is. A nőknél is észrevehetjük, hogy néha harciasabbak és szinte férfiként viselkednek.
És most kérjük ki a magyar nyelv véleményét is erről a kérdésről.
Lehet, hogy csak én látom így és csak belemagyarázás, de én az ember szóban megtaláltam a női és férfi minőséget is.
Két részre osztható a szó: em és ber.
Az em szógyök fejezi ki a női minőséget. Az Emese női név anyácskát jelent, az emlő (em-lő) szó is a nőhöz köthető. Régebben emének (eme) neveztek bizonyos nőstény állatokat (pl. disznó). Számomra nem kétséges, hogy az em szógyök magában hordozza a női minőséget.
Ha az em jelenti a nőt, akkor a ber jelenti a hímet. Most hírtelen más szó nem jut eszembe, csak a berbécs, barbár. A berbécs eléggé fel van ruházva férfias tulajdonságokkal. Erős, harcias és hűbelebalázs módjára, fejjel neki szalad bárminek. Más nyelveben is megfigyeltem a ber és a bar szócskát. A románban pl berbec - berbécs, bărbat - férfi.
A neolatin nyelvekben hombre - ember. Mindenki döntse el, hogy ki vette át kitől ezt a szót, de ránézésre is látszik, hogy ugyanaz a szó. (Nekem az ember szó ősibbnek tűnik)

Azt is észrevehetjük, hogy az "em" szócska van elől és csak azután a "ber". Nem tudom mi lehet az oka, talán a nők felsőbbrendűek, hisz ők adják az életet az embereknek. A férfi ego szívesen megváltoztatta volna a sorrendet, ha tudta volna mit jelent.

Szabadság

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tehén. Neve ugyan nem volt, megis azonosítani lehetett őt a fülében található microchip segítségével. Az adatbázisban RO-1422534 kóddal volt nyilvántartva. Élete teljesen kiszámítható volt, mindig tudta percre pontosan, hogy mikor történik a fejés, mikor kapja meg a napi takarmány adagját.
Arcáról nem lehetett leolvasni semmi érzelemre utaló nyomot. Mindig előre nézet és sosem kérdezett. Tudta ugyan, hogy mellette kétfelől is léteznek hozzá hasonló lények, de nem beszélgetett velük. Nem volt mit mondjon, hisz semmi érdekes nem történt vele éveken át. Minden a megszokott kerékvágásban haladt.
Cellájában mindig optimális volt a hőmérséklet, a tisztaság és a kényelem mindig garantált volt.
Egy napon azonban furcsa dolog történt: egy kis borjúnak adott életet. Sajnos ez sem okozott neki örömet, hisz csak annyit észlelt, hogy valami nagyon fáj a hátsó végénél. Nem nézhette meg, nem nyalhatta meg, nem örülhetett neki.
Átvegetálta életét; halála után csak az adatbázis-szerver emlékezetében élt tovább.

És most következzen Jusztina története. Ő is tehénként élte az életet egy kis, székely falucskában. Alapból előnye volt a RO-1422534-as egyeddel szemben, hisz neki születése pillanatában már nevet adtak. Szeretettel várta a gazda is és az öreg tehén is. Nem hagyták magára születése pillanatában, az anyukája megnyalta és gondját viselte. Finom, friss tejet szophatott és boldogan telt gyerekkora. Táncolt az udvaron örömében és minden tárgyat alaposan szemügyre vett. Ismerkedett a külvilággal, kialakult a személyisége.
Nem volt mindig kényelmes az élete, volt amikor saját ürülékébe kellett belefeküdjön, de az is előfordult, hogy nagyon megfázott.
Minden nap korán kellett kelnie és 6 km-t kellett gyalogoljon a legelőig. Addig viszont beszélgetett más tehenekkel. Megbeszélték a napi gondjaikat, bajaikat. Elbeszélték, hogy kinek milyen a gazdája és hogyan bánik az állatokkal.
A legelőn minden tehén jóízűen falatozott. Mindenki azt a növényt harapta le, amit a legjobban szeretett. Ezért a tejük íze csodálatos volt. Benne volt az öröm íze is, amivel ették a friss füvet.
Jusztina igazi életet élt, a gazda és családja soha nem felejti el őt. Mindig megmarad emlékezetükben a jókedvű, finom tejet adó tehénkéjük.

"Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok!!!"

Adjon Isten esőt s meleget

"Adjon Isten esőt s meleget" - sóhajtott fel az öreg székely miután elvetette a búzát. Minden munkája után keresztet vetett és áldást kért az Égtől. Tudta ugyanis, hogy áldás nélkül semmit sem ér a fáradtságos munkája.
Sosem követelőzött, alázatosan, szerényen kért és minden kérése után hozzátette: Legyen meg a Te akaratod.
És mindig jött az áldás, az Ég gondoskodott róla, hogy legyen meg a szükséges élelem ember és állat számára.
A mai ember szereti felülbírálni az időjárást is. A napos időt "jó idő"-nek címkézi, az esős időt pedig "rossz idő"-nek.
Igen, ez érthető, mert manapság egyre kevesebben dolgoznak a mezőgazdaságban. Azt hiszik, hogy az élelem a bevásárló központokban terem. Nekik csak annyi dolguk van, hogy elmennek érte, jókat észnek, majd süttetik magukat a napon.
Ne adja Isten, hogy eső legyen... Hisz alig van idejük kimenni a természetbe... És akkor is esik az eső? Ez nem igazság... Inkább süssön a nap és legyen szárazság... Legyen tikkasztó hőség... Ez kell a balga embernek, hogy tudjon strandra menni...
Az esőtől félni kell, hisz elázhat a szép ruhánk és manapság csak a ruhánk van. Magunkat rég elveszítettük.

Adjon Isten esőt s meleget és talán megleljük magunkat a ruha alatt.

2012?

Nem tudom mások hogy vannak ezzel az évszámmal, de én sokat hallok róla mostanság. Tanítók és sarlatánok, szekták és ezotérikus közösségek hangoztatják, hogy valami történik a világban, nagy változások előtt állunk. Könyvek jelennek meg a témáról, internetes fórumokon vitáznak róla és néha a szkeptikus emberek is érzik a változás szelét. De vajon mi igaz az egészből?
Elismerem, hálás téma lehet ez egy írónak. A mai világban egyre többen várnak egy világméretű változásra, szabadulni akarnak a látszólag szabad, ám mégis beszűkült világukból. Örülnek, ha valaki azt mondja, hogy már nincs sok hátra és belépünk egy jobb világba. Bevallom, engem is örömmel tölt el a gondolat, de ha bátrabb lennék, már szabad világban élnék.
Hallani lehet jóslatokat, jövendőléseket. Világméretű katasztrófák, járványok, földrengések, éhinségek, dögvész, szárazság... És való igaz, a médiának köszönhetően egyre több negatív információ jut el hozzánk. De vajon tényleg történik valami vagy csak mi akarjuk azt hinni?
Tévedés ne essék, óhajtom a változást. Talán semmit se jobban. Nem tölt el félelemmel, ha az emberiség 90%-a elpusztul, még akkor sem, ha én is köztük leszek. Nem rettegek a fizikai fájdalomtól, a fogcsikorgatástól, a vacogástól, a kínlódástól. Én a szellemi rabságtól tartok csak. Attól tartok, hogy egyre inkább függővé tesznek mindentől és nem tudok soha szabad lenni. Nem tudok tisztán, üdén fellélegezni és rámosolyogni a világra. Mérgesít, hogy nem tudok szabadulni a terheimtől, hogy nem tudok nyugodtan lefeküdni este és, hogy reggel is nyomja a stressz a mellkasomat. Rajtam múlik, persze. És mégsem tudok szabadulni a szorongástól. Ezért várom a változást a többi gyáva embertársammal együtt.
De mire várok én??? Miért várok mindig külső segítségre? Hisz élhetek, lélegezhetek, száguldhatok, szerethetek, érezhetek most. Enyém ez a pillanat. Miért fecsérlem el várokozással, amikor tehetnék is valamit?

2012? Meglehet, hogy ez is egy kamu, mint más világvége-várások. Meglehet, hogy tudatlan emberek terjesztik a szemetet öntudatlanul, még csak nem is hibáztatható senki érte.
Az is könnyen meglehet, hogy tényleg történik valami és a jelenlegi önző, anyagias világ nem élhet már tovább. Talán tisztulásra van szüksége.

Bárhogy is lesz, éljünk a jelenben. Ne kergessük a mézes madzagot, hisz mi magunk vagyunk a méz.

Örökké vagy soha

Fiatalabb koromban néha akaratlanul belegondoltam, milyen is lehet elmúlni, megszűnni örökre. Ilyenkor mindig úrrá lett rajtam a szorongás, a félelem.
Máskor az örök élet reményével vigasztaltam magam, de az is félelmetes volt, amikor mélyebben belegondoltam. Arra gondoltam, hogy akármilyen jó is lesz, egyszer megunom. Ez az érzés is fájdalmas volt. Furcsa volt, hogy nem tudtam eldönteni, hogy melyik rosszabb: örökké lenni vagy többé soha nem lenni.
Ma már nem tudom elképzelni, milyen az örök halál. Nem tudom miért. Az örök élet gondolata is nagyon távol áll már tőlem. Csak egy megoldásom maradt, belefeledkezni az életbe és egyszerűen csak lenni. Itt és most. Mi mást tehetnék, hisz csak ez a pillanat létezik?

Világ világossága

A "világ" szó jelentésén már sokszor elmerengtem. Létezik a "világ" mint teremtett világ és létezik a "világ", mint fény, világosság. Van olyan elmélet, miszerint a szem nemcsak érzékeli a külvilágban történő eseményeket, hanem valamilyen rejtélyes módon ki is vetíti azt, mint egy mozifilmet. Nem meglepő tehát, hogy mindenki másképp érzékeli a világot. Mindenkinek megvan a saját szeme világa, vagyis egy olyan világ, ami a saját szemén át vetítődik ki az üres filmvászonra. Aki nem képes szemén átszűrni és kivetíteni az ő személyes világát, azt világtalannak mondjuk. A világtalanokat vakok vezetik.
Az Én világom, a Te világod és mégis másképp látod. Ütközteted a világokat és világháborút csinálsz. Talán egyszer vége lesz a világunknak és csak az marad, ami mindig is volt és ami értelmet adott a világnak: a világ világossága.

Találkozás egy NŐvel

Este volt már, fáradtan hagytam el a cég épületét. A Nap is elvégezte a maga munkáját és épp le akart bukni a hegyek mögé, de még egyszer rám mosolygott. Ez a nap is eltelt - sóhajtottam fel magamban - és már az esti pihenésre gondoltam.
Ahogy kiléptem az utcára, szemkontaktusba kerültem Vele. Semmi mást nem láttam, csak a szemét. Fizikai időben mérve csak pár másodperc volt az egész és haladtam is tovább, akkor mégis úgy éreztem, hogy megállt az idő. Különleges találkozás volt, nem született gondolat a fejemben, egyszerűen csak voltam, léteztem és magamba fogadtam az érzést.
A gondolatfolyam akkor öntött el, amikor már az autóban ültem és hazafele tartottam. Ki volt ez a lány? Mi volt oly különleges a tekintetében? Miért nézett úgy rám, mint még soha senki? Éreztem, hogy egy érett NŐvel van dolgom, akinek nagyon tiszta a lelke. Makulátlannak láttam... Hogy lehet ilyen tiszta egy felnőtt? Olyant látott bennem, amiről még én sem tudok? Ha még egyszer meglátom, majd jobban megvizsgálom, gondoltam.
Többször is láttam azóta, mindig ugyanúgy néz. Mint egy angyal: tisztán, bölcsen. A bökkenő csak az, hogy nincs több tizenegy évesnél, de ezt én először nem vettem észre, pedig akkor is a többi gyerekkel játszott az utcán. Szinte semmit sem tudok róla, csak azt, hogy lány és nagyon fiatal. És, hogy olyan tisztán néz rám, mintha az isteni szikrát látná bennem.
Nem fogok vele beszélni soha. Egyrészt azért, mert van köztünk legalább másfél évtized korkülönbség, másrészt pedig azért, mert értem őt szavak nélkül is.
Őrizem a szemét, mást nem tehetek.

A mókuskerék rabjai

A mai emberek többsége csapdába esett, a mókuskerék rabjai lettek. Egy részük nagyon jól bírja ezt az embert- vagy inkább mókust próbáló feladatot. Ezek a kedves mókuskák szorgosan gyűjtögetnek és reménykednek, hogy egy napon majd kényelmesen hátradőlve élvezhetik munkájuk gyümölcsét. Vannak lázadó mókusok is, akik azt érzik, hogy ez a várva várt nap csak mézesmadzag és soha nem lehet elérni. Ledöntik tehát a börtönfalakat és szabadon, magányosan halnak meg.
Vannak olyan egyedek is, akik nem látnak kiutat. A mókuskereket hajtani már rühellik, de lázadni félnek, hisz a lázadás kirekesztéssel jár és halállal. Így hát fogcsikorgatva hajtják a mókuskereket és közben öntudatlanul vegetálnak. Nem remélnek már... Már azt is unják, hogy az éjszakákat nappalok követik, hogy a négy évszak mindig ugyanolyan sorrendben következik és hogy a hétvége után mindig egy új hét kezdődik. Ördögi kör ez és minél több cikluson vannak túl, annál mélyebb a feketelyuk a szívükben. A feketlyuk pedig éhes, és minél többet eszik, annál éhesebb.
Van szabadulás? Sokan mondják, hogy igen, kövess engem. De már az első lépésük után érződik, hogy nekik is épp oly nagy szükségük van a szabadulásra. Ólcsó pénzért könyveket adnak és tanítást. "Hogyan szabaduljunk meg?", "A mókuskerék csak illuzió", "A körforgás vége" és hasonló című könyvekkel akarják megszüntetni az éhinséget, de mindezt kevés sikerrel.
Közben a mókuskerék erősödik. Egyre inkább kerékfüggővé és szelid robottá tesz mindenkit.
Ébredj mókus mély álmodból...

Keresem a NŐT

Fárasztó a keresés, néha talán értelmetlen is. Semmi bizonyítékom nincs a NŐ létezésére. Valahol mélyen bennem mégis él a hit, hogy létezik. Nem tudom hol keressem, nem tudom hogyan keressem. Minden jel arra mutat, hogy kell létezzen valahol, de mégsem találom.
Ha gondolatmentes vagyok, akkor tudom Őt, érzem Őt. Ha becsukom a szemem, egy vagyok vele. Olyankor tudom, hogy van, létezik.
Néha látom Őt női testekben mélyen elbújva, de mindig azt hiszem, hogy csak képzelődök. A legtöbb nő nem is tudja, hogy él benne a NŐ. Hogyan fedezhetném fel én, ha még a nők se tudják?

Szabadulás a gondoktól

Észrevettem egy érdekességet. A magyar nyelvben kapcsolat van a gond és a gondolat szó között. Bevallom, nem volt annyira nehéz felismerni ezt, de elcsodálkoztam rajta... Hogy lehet ennyire bölcs egy nyelv?
A keleti tanítók arra törekedtek/törekednek, hogy eljuttassák a tanítványt a gondolatnélküliség állapotába. Tudták ugyanis, hogy a gondolatból származik a szenvedés. Napjaink nagy tanítói is erre próbálják terelni a kereső embereket (pl Eckhart Tolle).
És valóban, ha megfigyeljük a gondok egy bizonyos elmetevékenység révén születnek: a gondolkodás révén. Sokszor estem abba a tévedesbe, hogy az aktuális feladatomat túldramatizáltam, gondolataim segítségével felnagyítottam. Szép, nagy szörnyetegeket formáltam, aztán menekültem előlük.
Amikor viszont elfogadtam a feladatot és átadtam magam minden filozófálás nélkül, minden simán ment...
Tanulság: sokat ne gondolkozz és akkor nem lesz gond :)

Szerelem

Láttalak, hisz sokszor álltál előttem,
Amint rád néztem elillantál előlem,
S azt mormogtam kérdően:
merre vagy...

Váratlanul fel-fel tűntél,
illatoddal feltöltöttél.
Szivárványként jelezted,
nem lesz élet nélküled.

Benned éltem boldogan,
Tiszta szívvel, gondtalan,
De megkérdeztem honnan jöttél
És te mindig köddé lettél.

Hajszoltalak, mint egy álmot,
Fájdalmam már lyukat rágott
szívemen, s kerestelek szüntelen,
Merre vagy oh, Szerelem...

Harmatcsepp vagy, most már tudom,
Megcsillansz a hajnalokon,
Ha a Napom megvizsgál,
minden csepped odébb áll:
nem kereslek többé már,
ébredéskor vársz reám.

Egy beteg légy Jézus lábainál

Vasárnap volt. Épp misén voltam és egyhangúan bámultam magam elé. Nem tudtam hol vagyok, nem is tudtam, hogy vagyok. Egyszer csak felfigyeltem valamire, ami kissé felébresztett. Egy beteg, görnyedt legyet pillantottam meg az előttem lévő oltáron. Szinte látszott az arca, látszott rajta a keserűség, a reménytelenség. Szinte láttam, ahogy megrándul az arca a fájdalmaitól. Nem láttam honnan jött, nem tudtam merre tart. Szárnyai használhatatlannak látszottak, csak a lábai maradtak és azok is meg-meg rogytak. De a légy nem adta fel, egyre csak vonszolta fáradt testét. Ő sem tudta merre akar menni, ezért néha megállt és elgondolkodott. Egy rövid gondolkodás után megszületett benne valami, felnézett az ott álló Jézus szoborra. Érezte az onnan sugárzó békét és harmóniát. Eldöntötte magában, hogy ő is oda fog menni, át akarja élni ő is azt a nyugalmat. Egy kissé habozott még, mert látta, hogy van három óriási lépcső, amit meg kell másznia a cél érdekében, aztán nekivágott a nagy útnak. Én nem tehettem mást, sok szerencsét kívántam neki és együttérzésemről biztosítottam őt. Azt kívántam magamban, bárcsak elérné a célját, bárcsak megtalálná, amit keres. Legalább ő talaja meg, hisz beteg és nagy szüksége van rá. Az első lépcső könnyűnek tűnt. Lassan, de biztosan mászta meg. Minden lépését megfontolta. Már majdnem megvolt az első lépcsőfok, amikor megpillantotta a másodikat. Ez sokkal nagyobbnak tűnt és veszélyesebbnek. A légy beleborzadt a látványba. Remegés fogta el és elhomályosodott minden előtte. Arra ébredt, hogy hanyatt fekszik. Nagyot esett és fájtatta minden porcikáját. Nagy erőfeszítéssel sikerül feltápászkodnia. Nem adta fel a küzdelmet. Ismét nekiindult, sántikálva, ám mégis nagy önbizalommal. Az első lépcsőt könnyedén megmászta. Még meg se szusszant, máris nekivágott a második, sokkal veszélyesebb lépcsőnek. Fel is ért a csúcsára, de ott nagy félelem lett úrrá rajta. A harmadik lépcsőfokot szemlélhette közelebbről. Szinte lehetetlennek látszott megmászni, túl sima volt a felülete. Ismét nagy lelki válságba került szegény. Most jobban vigyázott, nem akart ismét leesni. Ezért megfordult és óvatosan visszaindult. De az első lépcsőfokról ismét leesett. Egyre reménytelenebbnek látszott a helyzete. Én reméltem, hogy megpróbálja még egyszer, hisz harmadik az Isten igaza. Ezúttal feladta. Nem próbálkozott többet. Gondolta, más megoldást keres. Az oltár felülete elég nagy volt hozzá képest. Arra számított, hogy talál valamit ott még. Elindult felfedezni az ő szűk világát és nem sokára el is érte a határt. Az oltár szélére ért, előtte nagy szakadék tátongott. Összeszorult a torka és nagy nyomást érzett a szívében. Észrevette, hogy valami nagy élőlények vannak körülötte. Ember szobrok voltak, amint tompán bámultak a semmibe. Élőlénynek vélte őket mégis, mert néha a szemhéjuk lecsukódott, majd újra kinyílt. De voltak köztük olyanok is, akiknek nem mozdult a szemhéjuk se, le volt csukva mindvégig. Azt éreztem, hogy átmenetileg egyfajta nyugalom tölti el őt. Talán hálát adott Istennek, hogy a környéken ő a legtudatosabb létező, hogy csak ő létezik és minden más csak díszlet körülötte. Egy ideig megnyugtatta ez a tudat, ám lassan rájött, hogy így is reménytelen minden. Egyedül van a nagy semmi közepén. Nincs akivel bármit is megosszon, nincs kivel egy szót váltson. Egyre izgatottabb lett és határozatlanul rohangált a kis oltáron. Elindult egy irányba, majd megállt és másfelé vette az irányt. A szíve egyre hevesebben vert. Egyre több korlátba ütközött, egyre több szakadékot fedezett fel. Úgy érezte, örökre be van zárva egy látszólag tágas kalitkába és semmi esélye kiszabadulni onnan. Ismét a szakadék szélére állott és megakadt a szeme rajtam. Pár pillanatig néztük egymást, aztán megfordult és ismét a Jézus szobor fele igyekezett. Még háromszor esett vissza az első lépcsőfokról, nem tudott túllépni rajta többet. Megesett a szívem rajta. Minden igyekezete ellenére se segít neki senki? Segíts magadon és az Isten is megsegít – mondja a közmondás. Nos, ő megtette, ami tőle telt, de mégse segítettek neki. Tovább kereste az útját. A szakadék szélén járt, szabadulni akart. Nem adta fel, az utolsó pillanatig kutatta az utat, majd belezuhant a nagy szakadékba és véget ért küzdelmes élete. Senkit se érdekelt az élete, érzelmei, gondolatai. Mindenki önkívületi állapotban volt. Még nem értek el a légy szintjére. Még nem vették észre, hogy szűk az anyagi világ számukra. Még azt se vették észre, hogy léteznek. A légy körül tompa tudatok sorakoztak fel a padokban. Tudatok, melyek már nem egyek, de még nem is különlévők. Öntudatlanul imákat mormoltak és egyhangúan, szűrkén néztek előre.

Depresszió

Nem tudom mások hogy vannak ezzel, de engem folyamatosan kerülget a depresszió. Persze nagyon erős személyiség vagyok, de éppen ezért erős a depresszióm is, akit én teremtettem és aki folyamatosan vadászik rám. Időnként felülkerekedik rajtam és leteremt a földre. Ismerem már a stratégiáját és mégse tudok felkészülni a támadására. Folyamatosan kis tüskéket lövöldöz belém, amiket szinte nem is érzek, ám mégis bennem vannak. A tüskék nagyon közel vannak egymáshoz és hálózatot alkotnak a testemben. Hálózatot, amely nagyon jól ki van gondolva és mindent átfog.
Ettől persze én vígan élem napjaimat, nem is törődök ilyen apró tüskékkel. A baj akkor van, amikor jön a gyújtózsinór-tüske (legapróbb tüske) és lángra lobbantja az egész hálózatot.
Volt idő, amikor nem tudtam védekezni a tűzvésszel szemben. Ilyenkor mindig porig égett a szorgosan felépített világom és sokáig ültem nagy keservesen a hamuban. Teltek, múltak az idők és egyszer, az n+1. világégés után észrevettem valamit. Felcsillantak olyan dolgok a hamuban, amiket nem fogott a tűz, bekormosodtak ugyan de kutya bajuk se lett. Elhatároztam, hogy mindig ezekből az alkotókból fogom a világomat újraépíteni. A bökkenő csak az volt, hogy ez ilyen típusú alkatrész beszerezhetetlennek látszott. Idővel rájöttem, hogy a világégés hasznos melléktermékeként jön létre és ha nem engedem égni a tüzet, akkor nem is lesz tűzálló világom.

Tanulság:

• hagyd történni a dolgokat és a formák között észre fogod venni a lényeget
• hagyd égni, amit a tűz fel tud falni, mert előbb vagy utóbb úgyis elveszíted
• mondj igent a változásra, hogy észrevehesd a változatlant