2007. december 23., vasárnap

A Szárny érintése, avagy látogatás a mennyországban

Valamikor, a nagy depresszióm idején megérintett engem valami. Hogy mi volt az? "Kizárt dolog, me' nem tudom" (Polgár Jenő). A semmiből jött és pár perc múlva el is tűnt a semmibe. Csodás állapotba kerültem és olyan érzésem támadt, hogy ezért a pillanatért érdemes volt élni, kínlódni, szenvedni. Pedig nem nyertem a lottón és nem is alkottam semmi nagyot: nem volt okom a boldogságra. És mégis, számomra érthetetlen módon repdestem az örömtől. Ha meglátott volna egy elmegyógyász, azonnal rámadta volna a szép fehér ruhát és benyugtatózott volna.
Minden, amire csak ránéztem örömmel töltött el... (egy virág, egy kő, egy ember, egy kert). A színek is másak voltak, teltebbek. A nap egészen másképp sütött. A levegő nagyon dús volt és csodás érzés volt magamba szívni. Folyamatosan vigyorogtam és könnyeztem örömömben. Feltöltődtem.
Azóta sokszor elő akartam hozni magomból ezt az érzést, de mind hiába. Nem lehet kierőltetni, ahogy a bimbóból a virágot sem lehet. (vagyis ki lehet, csak akkor nem lesz olyan szép).
Nem tudom mi érintett meg akkor, de én szárnynak neveztem el. Lehet, hogy csak meghibbantam, lehet, hogy csak képzelődtem, de jó volt.

Emléke legyen áldott. :)

2007. december 21., péntek

Látogatás a pokolban

Ma reggel hirtelen a pokolban találtam magam. Nem tudom, hogy mi sodorhatta arrafelé a tudatomat, de nagyon örültem, hogy megfigyelő vagyok és nem résztvevő.
Sok emberi testet láttam, meztelen férfi és női testeket, amelyek össze voltak fonódva egymással, mint a lárvák. Mozogtak, nyüzsögtek és hangokat adtak ki. Egyéni hangok voltak de összeolvadtak egy közös, öntudatlan zajjá. Az arcukon mámor volt, de nem az öröm mámora. Bizsergető volt a massza és már-már vonzott is engem, de visszatartott valami. Láttam ugyanis rajtuk, hogy közömbösek, elfásultak és már semmi sem adhat örömet nekik. Nem is lehet elvenni tőlük semmit, de adni se lehet nekik semmit, ami boldoggá teheti őket.
Az öntudatlan lelkek és testek halmaza egy homogén, alaktalan egyveleggé állt össze és együtt mozgott.
Egy adott pillanatban egy kezet láttam kiemelkedni a keverékből, amely segítségkérően könyörgött, hogy valaki húzza ki. A kézen egy egyszerű fémgyűrűt vettem észre, a gyűrűbe egy kereszt jele volt bevésve. Ekkor pillantottam meg a massza szélén két tisztább lelket, akik kétségbeesetten nézték a kezet. Ők is olyan gyűrűt viseltek, mint a segélykérő kéz. Izgatottan tanakodtak, hogy ki húzza ki közülük a kezet, de rémület látszott arcukon. Féltek, hogy ők is a szennygödör alaktalanságába simulnak és megszűnnek létezni.
Odamentem segíteni és egy erős, segítő kezet szerettem volna nyújtani a rászorulónak.
Megdöbbentem, mert észrevettem, hogy nincsen kezem és ezen iszonyatos felismerés visszapattintott az ágyamba: felébredtem.

2007. december 8., szombat

Nyelvünk szerkezete

Mielőtt valaki tévesen azt feltételezné, hogy én a nyelvünk szerkezetéről fogok most írni, gyorsan tisztáznám: én nem vagyok nyelvész és elképzelésem sincs milyen szempontok szerint szokták egy nyelv szerkezetét vizsgálni.
Ebben a részben a szerkezet szóban előforduló „szer” szócskáról szeretnék elmélkedni. Hogy miért? Mert a szertáramban ez a következő szócska és a világért se szeretném szertelenül bemutatni a nagyon is szerteágazó mondandómat, mert egy szervezetten előadott szerzemény inkább rávilágít arra, hogy minden kimondott szó szerves része mondandómnak.
A szer szó szerintem egy belső rendet, szabályt, törvényt jelent. És itt fontos hangsúlyozni, hogy belső, mert a törvény, ami belülről jön, sosem kényszer. Gondoljunk egy szervezetre, amit egy bizonyos szer vezet, amit manapság alapszabályzatnak neveznek. Vagy eszünkbe juthat Pusztaszer település neve is, ahol őseink nemzetgyűlést szerveztek és „szerét ejtették az ország dolgának”. Ha az ember tovább gondolkodik erről a témáról elborul az agya és csak a gyógyszer segít. A gyógyszer helyreállítja a szervezet szerét vagyis rendjét (és most nem mérgező, szintetikus tablettákra gondoltam, amik eltüntetik a tüneteket).
Őseink, amikor egy szertartáson vettek részt, akkor meg szerették volna tartani a belső szert. Ez a törekvés mára szertefoszlott, manapság liturgia van: ezért állunk a szakadék szélén. Sokakat int a szer (szerint) arra, hogy valami nincs rendben és ha ez így megy tovább, akkor valami szerencsétlenség éri a földet. Mások bíznak a szeretet (szer ami etet) erejében, ismét mások színesben látják a vilagot, mert szerelmesek.

2007. december 7., péntek

Jelen lenni

Elgondolkodtam mit is jelenthet a "jelen" szavunk. Ekkor jutott eszembe egy másik szó: résen. Résen lenni annyit jelent, mint rátapadni a kerten található résre és mindent megfigyelni, ami történik. Résen szokott lenni a szomszéd öregasszony is, mert mindent tud ami az utcában történik. A résen át mindent megfigyelhet, ami fontos számára csupán a rés mérete szabhat határt ennek. Tehát aki résen van, az a résre tapad, használja a rést információszerzésre, megismerésre. Aki jelen van az a jeleket használja információgyűjtésre, a dolgok megértésre. A jelek jelképek formájában nyilvánulnak meg. A regi ember figyelt a jelekre, ezért sok mindent meg tudott jósólni. Pl. a szél irányából következtetett a közelgő esőre. A mai ember nem annyira figyelmes, rá ez nem jellemző. Az is igaz, hogy manapság nagy a háttérzaj és sokkal nehezebb észrevenni a jelt.
Miért is érdemes jelen lenni? Mert a jel, mindig a jelen időben létezik és ha nem vesszük észre, akkor lemeradhatunk a megismerésről.
Az ügyes diák figyel a jelekre, ezért tudatába kerül sok apróságnak és felfigyelnek rá a tanárok. A tanárok meg is jelölik őt és így lesz belőle jeles tanuló. Ellenkező esetben jelentéktelen lesz az ő szemükben és eltemetik egy jelöletlen sírba.
A jelek képesek beszélni is, ez a jelbeszéd. A blogomba a jelszavam segítségével tudok bejelentkezni. A jelszó egy jel a rendszer számára, amiből meggyőződhet hogy valóban én vagyok.
Most, hogy jelesre vizsgáztam össze-vissza beszélésből indulok a munkahelyemre, ahol nagyon kívánatos a jelenlétem.